Milyen merengés az, ahol millió idegszál rezeg és idegesen rohangálnak az ingerületek egyik axonról a másik dendritre. :-)))
Nyugi!!! ha merengsz akkor merengj!
Olyan tűéles és olyan lágyan homályba vésző a fotód, mint egy igazi yin-yang érzés!

Szóval elmerültem a nyílt víz fényességében, a puha szellő símogatásában, a fák lombjának hangjában, a csónak ringatásában,és egyszer csak elmerengtem a tisztaság és a szabadság érzésében!!!

Mintha tudatosan szerkesztettél volna oda minden aprócska elemet!

jó lett biza!!

Szia Kadris!

Talán nem idegen egy blogos oldaltól, hogy a képedre így reagálok.
Minden Ember másként értékel egy verset, annak arányában, ahogy bölcsellik.
E szép verset, fiatalon, és éretlenül eröltették, eröltetik ránk.

Most már értem!!!

Szép fotó!

Vörösmarty Mihály

A merengőhöz


Laurának


Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.


1843. február vége – március eleje

Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Ezt nagyon köszönöm!

Szeretek veseket olvasni, és pont azért mert iskolában kötelesség volt, meg sok-sok belemagyarázás, de felnőtt korban már kicsit én is vagyok!

Ez tényleg olyan merengős fotó. Nagyot nyom a hangulatán a belógó ág kuszasága.
A mólós képeknek mindig van egy különös hangulatuk:))
Gabes