Január 11-én nyitott, és március 16-ig látogatható Aszmann Ferenc kiállítása Kecskeméten, a Magyar Fotográfiai Múzeumban. Ha nem hallottatok róla, nem kell szégyelni magatokat miatta, annak ellenére, hogy az 1908-ban született művész az egyik legsikeresebb fotográfus volt a II. világháború előtti Magyarországon. Kincses Károlynak a kiállítást felvezető írásából  azt is megtudhatjuk, hogy az 1939-ben legtöbbet kiállító 2000 fotográfusból 50 volt magyar, és az első 20 között (öt másik honfitársával együtt!) Aszmann Ferenc is megtalálható. 1945-ben Brazíliába költözött, és itt is élt 1988-ban bekövetkezett halálig. Egész életében fotózással és a fotográfiához kapcsolódó könyvek kiadásával foglalkozott.

Tegnap Zitával és Öveges Lacival megnéztük a kiállítást. Kezdjük a végén, az összegzéssel. Olyan érzésem volt a képek megnézése után, mint Márai Sándor, "A gyertyák csonkig égnek" című könyvének elolvasását követően. Érteni vélem, hogy mitől volt olyan népszerű a maga idejében, tudom tisztelni a gondolatot, amelyet megjelenít, de a kifejezésmód enyhén szólva is avitt a számomra. Kincses "romantikus fotográfus"-nak nevezi Aszmannt, ami kétségkívül igaz, de szerintem túlságosan megbocsátó is.


Aszman amúgy igyekezett lépést tartani a fejlődéssel. A kiállítás egy részében a 60-as években készült néhány képe látható, amelyeken igyekezett eltérni a hagyományos fotós megjelenítési formáktól, és a grafikai hatások elérésére törekedett a szolarizáció és a posterizálás segítségével. A mai, fotóboltos világban, ahol tényleg csak egy gombnyomás ezeknek a hatásoknak az elérésée, kicsit lesajnáljuk az ilyesmit, a maga korában, majdnem ötven évvel ezelőtt bizonyára nagyon formabontónak számítottak az itt látható képek. (Sajnos ezek közül sem tudok megmutatni egyet sem, mert nem találtam a neten, de higyjétek el nekem, hogy sokat azért nem vesztettetek vele.)

Essen azért szó az élményekről is! Legelőször is a Hortobágyon készült sorozatról, amelyet a kiállítás rendezői jó érzékkel rögtön az elejére tettek, így aztán nem fordul ki rögtön az ember a teremből. Noha a témaválasztás és olykor a megközelítésmód épp oly szentinemtális, már már tschikosch-gulasch hangulatú, mint a szerző egyéb, női magazinokba illő képeinél, több fotó valódi élményt jelent.

Így többek között Aszmann egy másik emblematikus képe, a "Küzdelem az Óriással", a maga nagy foltokkal dolgozó kompozíciójával vagy a "Vágtató ökörcsorda", amelyből sokat tanulhatunk a témakiemelő vágás témakörében. Gyönyörűek az egek, amelyeket fényképez, és remek szemmel látja meg a leghétköznapibb jelenetekben is a képi rendet.


Ha Máraival hasonlítottam össze az elején Aszmannt, ez teszem a végén is. Az, hogy kifejezésmódját ma elavultnak esetleg érezzük, semmit nem von le az érdemeiből. Fontos megismernünk annak az útnak a korábbi szakaszait is, amelyen a fotográfia eljutott a mába. Öröm, hogy ebből a magyarok ilyen nagy számban kivették a részüket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.