Aranytíz kiállítás: Körösi Orsolya megnyitó beszéde
Látó-kör
2009.03.28. 15:18
Címkék: kiállítás márciusi téma
Körösi Orsolya, a Magyar Fotográfusok Háza (közismertebb nevén a Mai Manó Ház) igazgatója ezekkel a szavakkal nyitotta meg március 22-én a Látó-Kör tagjainak bemutatkozó kiállítását.
fotó: rgb99 (Marla Singer gépével)
-----------------------------------------------------------------------
A „Látó-Kör” baráti fotóblog tagjainak bemutatkozó kiállítása
A fotográfiát a széles közönség és a laikusok gyakorta a pillanat művészetének tartják.
És van is ebben sok igazság.
A fotográfia talán az a művészeti ág, amit tudatosan vagy kevésbé tudatosan a világon a legtöbben művelnek. Gondoljunk csak bele, hány millió kép készül naponta. Hány millió pillanat örökítődik meg. És valóban, ezeknek a képeknek a túlnyomó többsége a pillanatot örökíti meg, és a pillanat hozza létre.
Akik azonban a fotográfiát, mint alkotást élhetik meg, akár fotográfia készítőjeként, akár nézőjeként, pontosan tudják, hogy a fotográfia készítésének, mindig van egy rejtett dimenziója, az idő.
Egy fotográfia, egy jól sikerült kép története nem abban a pillanatban kezdődik, amikor a fotográfus kinyitja a gépét, és nem ott végződik, amikor elkattintja azt.
Éppen a múlt héten, egy szakmai összejövetelen hallottam Korniss Péter beszélni arról, hány és hány óra, hány utazás, hány nap kellett neki ahhoz, hogy a híres-hírhedt fekete vonaton elővehesse a kameráját. Nem azért, mert a bátorsága vagy a látása hiányzott, hanem azért, mert egy fotó elkészítéséhez kulcsfontosságú a hitelesség. A hitelesség, ami a fotográfus és a kiválasztott tárgy viszonyáról szól.
Meggyőződésem, hogy nincsen olyan kép, amin ne látszódna az az idő, amit a fotográfus a kattintás előtt a létrehozandó kép bűvkörében tölt el. Ahogy, meggyőződésem, hogy minden jó fotográfián elolvasható az a történet is, ami a fotográfust a kép létrehozásához elvezette.
Ezek a képek itt körülöttünk számtalan ilyen történetet mesélnek. Nekem ezek a képek erről beszélnek. Megmutatják magukat, a történeteiket és így együtt megmutatják a közös létezésüket, idejüket.
És azt is tudjuk, hogy az igazi műalkotások természetéhez tartozik, hogy ahány befogadójuk van, annyi műalkotás jön létre. Ahányan megnézhetik ezeket a képeket, annyiféle történetet alakítanak tovább. Egy azonban biztosan közös: az egyik legfontosabb emberi alkotásban, az összetartozásban, a barátságban is megmutatkozik mindig a benne rejlő idő.
És végül tudjuk azt is, még ha a köznapokban gyakorta nem is vesszük észre, hogy minden műalkotás üzenet. Ezek a képek itt körülöttünk arról a világról beszélnek, üzennek, amiben a mi éltünk telik. De hogy mitől tud egy fotográfia maradandó üzenetté válni, mitől tud egy pillanat makulátlanul megőrződni, ez az a titok, ami elválasztja egymástól a fényképet és a fotográfiát. Ez az, ami elválasztja egymástól a kattintást és az alkotást. Úgy hiszem, és úgy látom, hogy a Látó-kör fotoblog tagjai sokat tudnak, sejtenek és éreznek erről a titokról. Üzeneteket küldenek a létezésükről és üzeneteket küldenek a mi időnkről, és ezt köszönjük nekik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
